2019. február 2., szombat

Január 30.

 Betegszabim harmadik napja. Egyre inkább mennék vissza a koliba. Vasárnap még jó ötletnek tűnt itthon maradni...
 Hétfő délelőtt elmentem az orvoshoz, kb. két és fél őrát vártam, míg végül sorra jutottam. A doktornő azt mondta, hogy vírusos valami és szedjek rá probiotikumot, illetve maradjak itthon. Ennek meg is örültem, mondván akkor tényleg nem csak kitaláltam a migrénes fejfájást és hányingert, ami már vagy egy-két hete folyamatosan megjelenik. És anyáék se szívhatják a vérem azzal, hogy csak lógni szeretnék.
 Erre mit csinálnak amióta csak itthon vagyok? Szivatnak. Hogy nem vagyok beteg, amit mondott az orvos az amúgy se gyógyszer, én csak lógni akarok, aki beteg az nem kap csokit, stb. Kezdjük ott, hogy én marhára nem kértem anyától csokit, és az, hogy édesszájú vagyok, az nem jelenti azt, hogy mindig kérek (hozzá kell tennem, a sóvárgásom egy napja elmúlt). És az előbb is, tesó megkérdezte (hallván az ütemes pötyögtetésem), hogy csak nem blogolok-e, mire egy szemforgatással társított biccentés után megjegyezte, hogy biztos arról írok, mennyire beteg vagyok.
 Az a szomorú, hogy a szokásos csipkelődő hangnemben teszik meg, ami nem is lenne baj, mert négyünk között már meg van szokva ezek a szemtelen és gunyoros beszólások. Családunk egyik jellemzője, hogy szarkasztikusak vagyunk, ami a humorunk része és ezt tudjuk, ahogy azt is tudjuk, hogy a megjegyzések mögött szeretett van. Ám kezdem egyre jobban vicceskedésnek álcázott bántásoknak érezni. Tegnap meg is sértődtem, mert tényleg sok volt már és nem bírtam, így a nagyszobában elíndított filmemet otthagytam, mire apa is és anya is bejött, hogy menjek már vissza és hogy, anya nem akar haraggal lefeküdni. Muszáj volt visszamennem, mert láttam anya nézéséből, hogy a határon vagyok. Szerintem sose mondtam nemet, vagy nagyon ritkán, mert úgy nevelt és amúgy sem tudom meggyőzni az én igazamról vagy egyáltalán megpróbálni elmagyarázni az én világnézetem, mert fölösleges. Az pedig tény, hogy mikor néztük a filmet az jó volt, de akkor sem az én hibám és nem kéne a tűrőképességeim határait feszegetni. Emlékszem még régebben, mikor egyszer reggel úgy beállt a nyakam, hogy egy hétvége telt, mire nagyjából mozgatni tudtam. Anya és apa pedig körülbelül fölöttem beszélték meg, hogy mennyire nincs fájdalom tűrőképességem. Kikérem magamnak: igenis van és az, hogy nem mutatom, az nem jelenti, hogy nincs problémám vagy fájdalmam. Szimplán nem szeretem felfedni az ilyesfajta érzéseimet, mert tudom, hogy reagálnak rá és, hogy nekem az nem megfelelő, mert még inkább szomorúbb leszek tőle, tekintve, hogyha meg is próbálnak érteni engem és a gondolkodásmódomat, akkor sem csinálják valami jól. Olyan mintha, anya állandóan az ő szemüvegén keresztül látja a világot, ami nem baj és természetes, de, ha valami kérdés vagy vita merül fel közöttünk, akkor ő a saját szemüvegét szeretné rám erőltetni.
 Ebből viszont felmerül egy másik kérdés. Mégpedig az, hogy vajon nem én vagyok-e túlsogásosan is önfejű? Mert ugyebár ez két emberen múlik és két irányú. Hogyha én nem halgatom meg őt, akkor hogy várhatom el, hogy ő meghallgasson. Igazából nem is az, hogy nem figyel rám eléggé, mert nagyon jó anya. Csak szimplán vannak olyan területek, amelyekről nem szívesen beszélgetek róla. Nem tudom más anya-lánya páros mennyit kommunikál egymással, de mi (tekintve, hogy kollégistaként a hét háromnegyedét máshol töltöm) szerintem nem eleget.
 Ezektől függetlennül remek a kapcsolatunk. Sok mindent örököltem és tanultam tőle, amik nélkül nem ugyanaz az ember lennék. Nagyon szeretem őt, és ő is engem. Ahogy imádom az egész családom, és tudom, hogy az érzés kölcsönös. Minden gond ellenére egy ellégé jól funkcionáló és szerető közösségnek vagyok a tagja. Ezért rendkívül hálás is vagyok. Sokkal rosszabb környezetben és háttérrel nőlhetnék fel, ha máshova születtem volna.
 Éppen ezért szeretném ezt jól megbecsülni. Mert akárhogy zörrenünk össze, mindig összefogunk tartozni és egymás mögött állunk, támogatva a másikat. A problémák pedig megoldhatók, csak tenni kell érte. Már ha akarjuk, hogy elmúljanak.
 
                                                                                                                       
                                                                                                                           Moira Shay
                                                                                                                           2019. 02. 02